Prológus

                                                                 Sziasztok!

Itt van a Prológus, még régebben írtam, de azért remélem tetszeni fog!

pusz, Lyl S.

Ez a nap is ugyanolyan volt, mint mindegyik másik. Reggel, kínkeservesen felkeltem, elmentem dolgozni, a sok barommal együtt, aztán haza értem és csak akkor kezdődött a szenvedés. Peter, a nevelőapám, szokása szerint kitakarítottata a házat velem, míg a nővérem, aki igazából a féltestvérem nem csinált semmit, arra hagyatkozva, hogy neki annyira sok mindent kellett csinálni. Húsz éves vagyok, és az életem egyenlő a nullával.

Egyébként, sok jó dolgot teszek, és azt bezzeg nem hálálja meg senki. Nem mintha, arra vágynék, hogy mindenki köszönetet mondjon a munkálataimért, hanem, hogy legyen legalább egy valaki, aki mindig ott van mellettem, és segít, támogat, szeret. Itt nem feltétlenül a szerelemről beszélek. Legyen az egy igaz barát, testvér, pasi, teljesen mindegy.

Akikkel lakok, nem éppen a szívem csücskei, csakis papírok miatt vagyok velük, meg persze Peter nem akarja, hogy elköltözzek. Mikor megkérdeztem, rám kiabált, én meg elslisszoltam a szobámba. Féltem és még mindig félek tőle.

-          

Sarah! – hallottam a kiabálást a földszintről. Leszaladtam, és a nem éppen jó kedvében lévő nevelőapámmal találtam szembe magam. – Szedd le a ruhákat a teraszról!- utasított és én bólintottam. Mivel Florida déli részén éltünk, mindig a tetőteraszon szárítottuk a ruhákat. Felszaladtam az emeletre, beszaladtam a szobámba a telefonomért, és egy másik nagyon fontos dologért. Tudom, paranoiás vagyok, de olyan múlttal, mint én ki ne lenne az? A második emeleten, volt még egy lépcső, ami felfelé vezetett a tetőre. Felsétáltam, és bekapcsoltam a kedvenc számomat, és elkezdtem énekelni, miközben szedtem le a ruhákat.

„When the days are cold, and the cards all fold,

And the saints we see are all made of gold.

When your dreams all fail ,

And the ones we hail ,

Are the worst, of all,

And the blood’s run stale.

I wanna hide the truth, I wanna shelter you

But with the beast inside,

There’s nowhere we can hide.

No matter what we breed,

We still are made of greed.

This is mi kingdom come, this is my kingdom come.”

Folytattam volna az éneklést, ám egy motor zúgása félbeszakított. Odaszaladtam a korláthoz, mint egy kisgyerek, és erősen megnéztem a kocsit. Egy fekete Chewy állt a házunk előtt, bár azt nem tudtam megmondani, hogy milyen volt a típusa. Két férfi szállt ki az autóból. Egy huszonöt környékén járó, világos barna hajú és zöldszemű, öltönyös férfi csukta be először, maga után a kocsi ajtót. A másik, magasabb volt. Sötétes barna haja volt, és neki is zöld szeme. Felnézett oda ahol álltam, de én már addigra eltűntem. 

Gyorsan leszedtem a maradék ruhákat a szárítóról, és leosontam a lépcsőn. Becsuktam magam után a szobám ajtaját, és kiválogattam mindenki ruháját. Először a sajátjaimat elraktam és büszkén körülnéztem a szobámban. A kék színek uralkodtak, vegyítve egy kis fehérrel. Minden egyes dolgot én szereztem be magamnak, mert a „családom” nem igazán akart segíteni. Megszólalt a csengő, és nem igazán akaródzott, hogy kinyissam az ajtót.

-          Sarah! Ajtó! – kiáltott a nevelőapám, de már lehetett hallani az ajtó kattanását. Levittem Peter ruháit, és azok közé raktam a „fontos dolgot”, amiért még visszaszaladtam mielőtt felmentem a tetőre.

-          Üdvözlöm uraim! – köszöntötte Diana, a féltestvérem az öltönyös férfiakat, akik az ajtóban álltak.

-          Üdv, a nevem Richard Turner, a társam meg Philipp Tonks. – mondta az alacsonyabb, világosabb hajú.

-          Az FBItól jövünk, a kávézói gyilkosság miatt. Úgy tudjuk, itt lakik az egyik pincérnő, aki ott dolgozik. – folytatta a magasabbik. Rám nézett, és sajnos már nem tudtam elmenekülni, mert eddig a lépcsőről figyeltem, a ruhákkal a kezemben. Nem hagyhattam őket ott ezért, a kezembe vettem a ruha kupacot, ügyelve arra, hogy semmi se essen ki belőle. Dina mellé lépdeltem és bizonytalanul az ügynökökre néztem, akik nem igazán tűntek annak.

-          Sarah Brooks?- kérdezte az alacsonyabb.

-          Igen? – kérdeztem vissza.

-          Ismeri ezt az illetőt? – adott egy képet a kezembe. Egy csillogó barna szemű, szőke hajú srác állt a képen.

-          Igen, egy nagyon jó barátom. Együtt dolgozunk. – válaszoltam érzelemmentesen, bár tudtam miről lesz szó. A magasabbik ügynök már éppen szólásra nyitotta volna száját, mikor Peter megjelent a hátam mögött.

-          Na de hát milyen modor ez? Lányok, engedjétek be a fiatalurakat. – utasított minket mézes mázos hangon. Peter egy magas, barna hajú, szürke szemű, negyven éves férfi, egyenes orral. A lánya, Diana, alacsony, szőke hajú, szürke szemű és úgyszintén egyenes orrú huszonhárom éves lány, jobban mondva egy kis ribi.

A két férfi mondtak egy-egy köszönömöt, és beljebb léptek a házba. A nevelőapám a nappaliba tessékelte őket, és mindenki leült a fehér fotelekbe.

-          A nevem Peter Falks, ő itt a lányom Diana. – mutatta be magát és Dinát. – És ő a másik lányom Sarah. – folytatta unottan, bár ezt kívülálló nem vehette észre.

-          A nevem Philipp Tonks, a társam Richard Turner, és elnézést, hogy megkérdem, de azt hittem, hogy Sarah az ön vérszerinti apja. – mondta a sötétbarna hajú ügynök.

-          Nem én csak a nevelő apja vagyok, az anyja életét vesztette rákban. – a mondat végére Peter hangja elcsuklott, mintha sajnálná. Ökölbe szorítottam a kezem, az undorító hazugságán. Az alacsonyabb észrevette a cselekedetemet, és kérdően felvonta a szemöldökét. Én elfordítottam a fejem, és az asztalt kezdtem tanulmányozni. Peter, mintha nagyon megbántódott volna a témától, elnézések közepette elment, és közben sikerült kiborítania a ruhákat a kezemből. Diana is az apja után sietett. Gyorsan összeszedtem a ruhákat, és a sötétbarna hajú ügynök is segített.

-          Nem kell köszönöm. – hárítottam a segítséget. A férfi szeme megakadt egy ezüstön csillogó ponton, a ruhák között. Már nyúlt is volna érte, de bele toltam a ruhakupac közepére, a tárgyat és sebesen feltápászkodtam.

-          Azt hiszem, be kell vinnünk magát a rendőrségre, ha nem mond el mindent. – mondta a magasabb.

-          És hogyan igazoltatják magukat? – kérdeztem gúnyosan, mire mindketten leesett állal néztek rám. – Ajánlanám, hogy tűnjenek el a házból, mielőtt ki hívom a rendőrséget. – morogtam és feltrappoltam a szobámba, hogy újra összehajtogathassam a ruhákat. Amint becsuktam az ajtómat, lecsúsztam a földre, és a tenyereim közé vettem az arcomat. Majdnem lebuktam, és ezért legszívesebben fejbe lőttem volna magam.

Öt percre rá, már a bejárati ajtót csaptam be magam után, és a bár felé vettem az irányt, ahol dolgoztam. Andy, a fiú aki a képen volt, meghalt erre nem volt nehéz rájönni. Sajnáltam őt, de most a bosszúvágy sokkal nagyobb volt, mert tudtam kik tették. És bosszútakartam állni.

A helyszín tele volt zsarukkal. Az elkerítő szalaghoz mentem, és próbáltam bejutni.

-          Ide nem mehetsz be! – szólt rám az egyik rendőr.

-          De a táskám bent maradt a boltban! Én itt dolgozom! – most kivételesen semmit sem kellett hazudnom.

-          Nem lesz semmi baja a táskának, menjen haza! – vágott vissza diplomatikusan. Mérgemben a cipője orrára köptem és eliszkoltam onnét, még mielőtt bevittek volna a központba, rendsértésért.

 Haza mentem, és megvártam, hogy besötétedjen. Mikor már korom sötét volt, kiugrottam az ablakom melletti fára, és elindultam a kávézó felé. A hátsó bejárathoz mentem, és elkezdtem babrálni a zárral, ami pár pillanat múlva megadóan kinyílt. Ahhoz képest, hogy a hely ahol dolgozok, kicsinek tűnik, igazából akkora, mint egy bevásárló központ. A raktára nagyobb, mint két ház együtt véve. Az öltöző felé vettem az irányt, ahol a szekrényemben, egy kulcs volt nem máshoz, mint a tárolóhoz. Amikor kinyitottam a raktárt, furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha figyeltek volna. Elkezdtem futni a táskámért, mert a nélkül, szabad préda vagyok. Az egyik közeli sarokban egy nagy vasszekrény foglalt helyet. Oda szaladtam, és beírtam a számkódot, amit csakis a tulajdonosok és én tudtam. A széfszerűség nem fogadta el a kódot. Be pánikoltam, és egy pillanatra, láttam visszatükröződni egy ijesztően sárga szemű alakot, a vason. Kihúztam magas szárú cipőmből a rejtett tőrömet, ám csak a levegőt vágtam, egy lélek sem volt a közelemben. Még egyszer beírtam a kódot, ami most működött, és elkezdtem turkálni a hatalmas sport táskában. Elővettem egy pisztolyt, és megtöltöttem kősóval. Becipzáraztam a táskát és a vállamra vettem, közben éberen figyeltem minden mozgásra, amit láttam, és készenlétben a ravaszon volt az ujjam. A raktár bejáratától hallottam lépéseket. Valaki felfüttyentett.

-          Nem kicsi. – mondta. Leraktam a táskát, amiben a fegyverek hangosan egymásnak, és a padlónak koppantak. Elosontam, egy doboz mögé, és imádkoztam, hogy ne találjanak meg.

-          Dean, itt volt valaki. Jobban mondva még mindig. – mondta, immár közelről, egy ismerős hang. Óvatosan kipillantottam a rejtekem mögül, és a két ügynököt láttam, akik ma nálunk voltak. Nyeltem egy nagyot és megpróbáltam célozni. A magasabb férfi felállt és körülnézett, míg a másik unottan a cipőjét nézte, ami feltehetőleg koszos volt. A sötétben is láttam, hogy sötétbarna hajú meglátott. Megbökte a másik vállát, és már fel is emelte a kezét, hogy mutassa merre vagyok, és én nem tétováztam. A magasabbik combjára céloztam, és meghúztam a ravaszt. A férfi felordított, én meg elrohantam. Pár másodperc múlva már valamelyik már engem üldözött. A raktár egy olyan részébe futottam, ahol sorokban álltak a szekrények és a polcok. Már a sűrűjében voltam mikor, nem hallottam a lépteket. A szívem úgy vert, mint egy kolibri szárnya. Magam elé tartottam a fegyveremet, és feszülten figyeltem. Már kezdtem megnyugodni, mikor egy kéz rántotta ki a lábaimat, és eltaknyoltam. Belerúgtam a támadómba, és feltápászkodtam. Behúztam neki balról, de azt kivédte és erősen fogta a csuklómat.

-          És most mi lesz? – kérdezte kajánul. Belerúgtam a lábai közé, mire ő összegörnyedt, és megint elkezdtem futni, most a másik irányba, viszont  egy erős kar húzott magához. Próbáltam kiszabadulni a fogásból, de túl erős volt.

-          Sarah? – kérdezte meglepetten és most már kénytelen voltam bele nézni a zöld szemeibe, amik még a sötétben is csillogtak. Kezdeti meglepettségét kihasználva, elfutottam a táskámért, és onnét haza.

Berontottam a házba, és nagyokat lélegezve próbáltam lenyugodni. Lefelé nézve számolgattam, addig ameddig teljesen le nem csillapodtam. A cipőm előtt, egy elegáns bőr magas sarkú csizmát láttam meg. Felnéztem, és Diana, a szőkeség állt előttem, aki alig volt magasabb nálam, még így a plusz hat centivel is.

-         

Apuval elmegyünk vacsorázni, üzeni, hogy nem teheted ki a lábadat a házból, és figyeltetve vagy. – mondta levakarhatatlan vigyorral az arcán. A szobám felé mutatott, én meg engedelmesen, ám pufogva elindultam a birodalmam felé. Vártam és vártam, de a trappolások és a beszélgetés foszlányok hangjai, nem akartak elapadni. Unaloműzésből elővettem a gitáromat, az egyetlen dolgot, ami még anyától megmaradt, és nálam is van. Egy rózsafüzért is adott, de azt Peter elvette.

A harag, hirtelen lobbant fel bennem, a dolgok miatt, amiket megengedtem Peternek és Dinának. 

Megaláztak, parancsolgattak, és még a fontos dolgaimat is elvették. Kivétel a gitáromat. Szívemből utáltam mindkettejüket, és elhatároztam, hogy már soha többé nem hajlok meg a parancsok előtt.

Leültem az ágyamra, és megpengettem a húrokat. Lefogtam egymás után több akkordot, és elkezdtem énekelni, beleadva a dalba minden bánatomat. A dallamok, és a szavak csak ömlöttek belőlem, és csak akkor hagytam abba, mikor már a házban tombolt az üresség. Minden szükséges ruhámat bepakoltam, fegyvereket, és egyéb apróságokat. A sport táskába ömlesztettem minden fegyvert, amit a házban dugtam el, vészhelyzet esetén. Felvettem egy kabátot, és megfogtam egy kocsi kulcsot. Volt legalább egy tucat autó a garázsban, és a legjobbinak az irányítóját vettem el. Még utoljára, eszembe jutva, felmentem Peter dolgozó szobájába, és könnyedén kinyitottam a széfet. Onnét kivettem minden pénzt és a fekete rózsafüzéremet.

Lefutottam a garázsba, és kárörvendő vigyorral vettem az utamat a kórház felé, az északai sötétségben. Teljes hangerőre feltekertem a rádiót, amiben kivételesen jó zene ment. Hangosan elkezdtem énekelni, és hosszúideje, először éreztem magam szabadnak. Megálltam a kórház előtt, és a recepcióhoz mentem.

-          Jó estét! A Texas-i főkórház egy gyakornoka vagyok. Mr. Charles küldött, hogy megnézhessem a legújabb hullát. – bájosan elmosolyodtam a pult mögött ülő férfire.

-          Igazolvány?- kérdezte unottan. Elkezdtem szüntelenül kotorászni a táskámban.

-          Egy pillanat…. Mindjárt meg lesz… - motyogtam, és közben félig benne voltam a táskában.

-          Mindegy, arra van! – morogta a pasi, és az egyik folyosóra mutatott. Megköszönésül egy széles mosolyt varázsoltam az arcomra, és elindultam a mutatott irányba. Fölöttem, néhány villany villogott, voltak amik nem is működtek, szóval nem kicsit volt félelmetes a kombináció, főleg úgy, hogy pont a hullaházba tartottam.

Benyitottam, egy vas ajtón, és libabőrös lettem a hidegtől. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas hűtőbe zártak volna, és lassan minden végtagom lefagyna. Kihúztam az egyik hűtőkamrát, és Andy fehér, vékony arcával, és üveges szemeivel találtam szembe magam. Nagyot sóhajtottam, és elkezdtem kotorászni a táskámban, amit magammal hoztam. Egy tőrt és egy nagyobb üvegcsét húztam elő az egyik sebből. A kést végig húztam a halott barátom csuklóján, és próbáltam nem vesztegetni a véréből. Undorodva raktam rá a fiolára a kupakját. Végig simítottam Andy szőke haján.

-          Megígérem, nem élik meg a holnapot, kerüljön bármibe! – suttogtam, és visszatoltam Andyt, a saját hűtőjébe. Üres tekintettel léptem ki a kórházból, és vettem irányt az autó felé. Kirántottam a kocsiajtót, és beugrottam az ülésbe. Beindítottam a gázt, és a közeli farm felé vettem az irányt, ami az erdő közepén van. 

Már félúton jártam, mikor megláttam, egy fekete kocsi sziluettjét mögöttem. Felhorkantottam, és beletapostam a gázba. Lefordultam egy földútra, és megálltam. Kivettem a fegyvereimet a táskámból, és mindent amit csak tudtam a ruhám alá helyeztem. Két pisztolyt a kezemben fogtam. Ezeket nem azoknak tartogattam, akiket megölni jöttem, mert azokra teljesen hatástalan lenne. Befutottam a sűrűsbe, és vártam míg a követőim megérkeznek.